A „hogyan járassuk le az alkotmányos jogállam minden intézményét és csináljunk hülyét az állampolgárokból?” című össznemzeti társasjáték a nyolcmillió állampolgárnak kézbesített Kérdések az új alkotmányról levelezőjátékkal újabb fejezetéhez érkezett. A játékmester szerepében a kormánypártok, ők írják a játékszabályokat, és maguk fogadják el azokat, kijelölik a bírót és a partjelzőket, a játékellenőrt, és a zárt kapuk mögött kialkudott végeredményről írásban tájékoztatják az érdeklődő közvéleményt.

2011 márciusának első napjaiban 8 millió 98 ezer nagykorú állampolgár kapta kézhez azt a 12+1 kérdést tartalmazó kérdőívet, amelynek feladata az lenne, hogy „az új alkotmány előkészítésében minden magyar állampolgár részt vehessen”, véleményt nyilváníthasson az „ezeréves államiságunkhoz illő formával és tartalommal megszülető új alkotmánnyal összefüggő legfontosabb tartalmi kérdésekben”. Az elmúlt hetekben, hónapokban alkotmányjogászok, történészek és közírók sora vette számba az alkotmányozás módjával és a készülő új alkotmány tartalmával kapcsolatos sarkalatos problémákat, amelyek előrevetítik, hogy az új alkotmány nem lesz képes eredeti hivatásának betöltésére, egy széles körű társadalmi konszenzuson nyugvó demokratikus jogállam működési kereteinek megteremtésére. Számos kritika érte a társadalmi egyeztetés megcsúfolásaként összeállított „nemzeti konzultációs kérdőívek” tartalmi részét is, amelyek közül talán a legfontosabb, hogy a kérdések között egy sincs, amely legalább érintőlegesen találkozna azokkal az alapjogi problémákkal, amelyek egy tisztességesen működő demokrácia pilléreit jelentik.

Kevesebb szó esett azonban arról az igénytelenségről és szakmai dilettantizmusról, amely a nemzeti konzultációt megtestesíteni hivatott, a teljes felnőtt populációt érintő, kérdőívek segítségével végzett lakossági megkérdezés színvonalát illeti, jóllehet ez önmagában is beszédes bizonyítéka nem csupán az akció nyilvánvaló PR-jellegének, hanem annak is, hogy a kormánypártok milyen mélyen megvetik a demokratikus eljárásokat és magát az „istenadta népet” is. A módszertani, formai kérdések boncolgatása előtt érdemes néhány szót ejteni a műfaj sikerességének természetes és mesterségesen beépített korlátairól.

Mindenekelőtt elgondolkodtató, hogy egy olyan országban, ahol a vonatkozó felmérések egybehangzó megállapítása szerint a felnőtt lakosság egyharmada funkcionális analfabéta, komolyan vehető-e egy ilyen, a teljes lakosságot érintő, önkitöltéses kérdőívvel végzett véleménykutatás eredménye. Funkcionális analfabétának azokat nevezzük, akik bár a betűket ismerik, sőt egy néhány szóból álló mondatot is képesek elolvasni, bonyolultabb szöveg értelmezésére, leírására azonban képtelenek. A funkcionális analfabéta a nevét ugyan alá tudja írni, és ikszeket is tud rajzolni a megadott helyre, egy csekk kitöltése vagy egy néhány mondatos kérelem megírása azonban megoldhatatlan feladat elé állítja. Az önkitöltéses kérdőíves adatgyűjtést tovább nehezíti, hogy nemzetközi összehasonlító kutatások szerint a felnőtt magyar lakosság további negyven-ötven százaléka – ha nem is funkcionális analfabéta -, írásból és olvasásból is gyengén teljesít. Összességében ez azt jelenti, hogy Magyarországon az emberek nyolcvan százaléka számára az írás és olvasás vagy megoldhatatlan, vagy csak komoly erőfeszítések árán megoldható feladatot jelent. Ebből pedig nyilvánvalóan az következik, hogy a lakosság közel négyötöde, ha akarna, sem tudna részt venni a nemzeti konzultációnak csúfolt szemfényvesztésben. Akkor sem, ha a kérdések egyszerűek és közérthetőek lennének, amiről pedig jelen esetben szó sincs.

A „nemzeti konzultáció” sikerét számos, a kormánypártok által beépített mesterséges tényező is akadályozta, és ezek között meghatározó szerep jutott az akció lebonyolítására szabott irreálisan szűk időkeretnek. Hogy pontosan melyik napon kezdődött a kérdőívek postázása, azt lehetetlen megállapítani, mert a dokumentumok egyikén sem szerepel dátum, ám mivel a megkérdezettek köre a 18. életévüket február 28-ig betöltő felnőtt magyar állampolgárok, így feltételezhetjük, hogy az akció február utolsó napján indult. Ezt a feltételezést támasztja alá, hogy a kérdőívek kiküldését és feldolgozását bonyolító Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala (KEKKH) tájékoztatása szerint a levelek március 7-ig jutottak el minden felnőtt magyar állampolgárhoz. Ehhez képest némi meglepetéssel szolgált, hogy március 4-én már 115 000 kérdőív visszaérkezéséről tájékoztatták a nyilvánosságot, jóllehet a kézbesítés és a visszaküldés még a fővárosban is legalább két-két napot vesz igénybe. Ez csak úgy történhetett, ha 115 000 budapesti polgártársunk a kézhezvétel napján kitöltötte, majd ugyanaznap a postára szaladva fel is adta a válaszlevelet, ami – különösen az alkotmányozást körüllengő társadalmi apátiát figyelembe véve – életszerűtlen feltételezés. A következő öt munkanapon – állítólag – további hétszázezer kérdőív érkezett vissza a KEKKH-hoz, a március 15-i hétvégén összesen több mint nyolcszázezer válaszlevél megérkezéséről tájékoztatták a közvéleményt. A konzultáció lezárásáig hátralévő újabb négy munkanapon pedig további százezerrel növekedett a visszaérkezett kérdőívek száma. A rendkívül rövid határidő – összesen kevesebb mint három hét -, amelyet az állampolgároknak az alkotmányozásra adtak, tovább erősíti, hogy az egész megkérdezési akciónak egyetlen célja a látszatkeltés volt, és az alkotmányozás folyamatában semmiféle jelentősége nincs annak, hogy kik és hogyan válaszoltak a kérdésekre. Mivel a postai úton történő alkotmányozás világviszonylatban is egyedülálló kezdeményezés, így ezzel kapcsolatos nemzetközi tapasztalatokra nem támaszkodhatunk, a más témakörökben ezzel a módszerrel végzett vizsgálatok azonban egyértelműen azt jelzik, hogy a kérdőívek kézbesítése utáni első két hétben általában az összesen visszaküldött válaszok kevesebb mint fele – kb. negyven százaléka – érkezik meg. Ha az alkotmányelőkészítő bizottság valóban kíváncsi lett volna az állampolgárok véleményére, akkor minimum kétszer ennyi időt biztosít arra, hogy legalább a téma iránt érdeklődők – akik eredendően nem utasítják el az alkotmányozásnak és a nemzeti konzultációnak ezt a formáját – visszaküldhessék a kérdőíveket. Az alig több mint kéthetes visszaküldési határidő azonban önmagában felére csökkentette a véleménynyilvánítók arányát. Ezt a feltételezést erősíti meg az ugyancsak széles körű nemzetközi tapasztalatokból levonható következtetés, mely szerint az átlagos visszaérkezési arány a teljes megkérdezetti kör – jelen esetben a teljes felnőtt populáció – 10 és 35 százaléka között mozog, speciális kérdéskörök és minták esetében azonban elérheti a hatvan-hetven százalékot is. Húsz százalék alatti visszaérkezés esetén általában sikertelennek tekintenek egy ilyen vállalkozást, ennek fényében pedig az új alkotmányról szóló kérdőív esetében a tizenegy százalékos visszaküldési arány szakmai szempontból mindenképpen kudarcnak tekinthető, kiváltképp, ha figyelembe vesszük a kutatás tárgyát. Ebben a kudarcban fontos szerepet játszott, hogy az alkotmányozási lázban égő kormánypártoknak sokkal fontosabb volt, hogy az eredetileg kitűzött – szimbolikusnak szánt – áprilisi határidőre elfogadják az új alkotmányt, mint az, hogy legalább az őket támogató állampolgárok véleményét megismerjék. De kudarcnak tekinthetjük akkor is, ha a kérdőíves megkérdezés kormány által hangoztatott népszavazást helyettesítő funkcióját vizsgáljuk. Magyarországon a népszavazás érvényességéhez kétmillió azonos irányba mutató szavazatra van szükség, és az elmúlt két évtizedben lebonyolított öt érdemi népszavazáson a részvétel három- és négymillió fő között mozgott. (Az 1990 nyarán bonyolított, már kiírásakor okafogyott népszavazást nem sorolom az érdemi kérdések eldöntése ügyében rendezett népszavazások közé.) Vajon miféle legitimitást ad az új alkotmánynak a kilencszázezer ismeretlen tartalmú, senki által nem ellenőrzött kérdőív?

Ha a laikus számára imponáló is a kilencszázezer visszaérkezett kérdőív, valójában egy ezerfős országos reprezentatív minta tagjainak megkérdezése útján többet tudhatott volna meg a nemzeti konzultációs testület arról, hogy mit gondolnak az emberek a készülő alkotmányról. Mert bár számszerűen a kilencszázezer visszaérkezett kérdőív éppen kilencszázszor több, mint ezer ember személyes megkérdezése során összegyűjtött adathalmaz, információértékét tekintve azonban összehasonlíthatatlanul kevesebb. Hiszen míg egy ezerfős országos reprezentatív minta valóban képet ad arról, hogy hogyan vélekedik a felnőtt lakosság egy-egy, a társadalom széles rétegeit foglalkoztató kérdésről, a postai úton visszaérkező válaszok jó esetben is csak arról tájékoztatják az alkotmány előkészítésén fáradozókat, hogy a kormánypártok leglelkesebb támogatói magja mit gondol a készülő alkotmányról. Ez pedig csak azt erősíti meg, hogy a készülő alkotmány valójában nem a nemzet, hanem a kormánypártok alkotmánya lesz. A postai úton történő megkérdezés éppen a vélemények reprezentativitására vonatkozó követelménynek nem tesz eleget, amelynek első számú feltétele az, hogy a minta elemeit véletlenszerűen kiválasztva a populáció minden tagjának azonos esélye legyen a mintába kerülésre. Az önkitöltéses kérdőívek segítségével végzett postai úton történő megkérdezés eleve kizárja a reprezentativitás feltételének teljesülését, a téma politikai mivolta és párthoz kötöttsége pedig teljesen egyoldalúvá teszi a válaszolók körét.

A reprezentatív mintán végzett kutatást feltételezhetően ugyanazért negligálta kormány, amiért népszavazást sem akar az új alkotmányról. Ezek a más és más szempontból hiteles eljárások mindenekelőtt azt bizonyítanák ugyanis, hogy az alkotmányról nem létezik közvélemény, az emberek többsége semmit nem gondol az alaptörvény fontosságáról és tartalmáról. A magyar demokrácia válságának egyik leglátványosabb jele éppen az, hogy a többséget láthatóan egyáltalán nem foglalkoztatja az alkotmány sorsa és tartalma, a többségnek fogalma sincs arról, hogy mi a szerepe az alkotmánynak egy társadalom életében, és az emberek jelentős része úgy véli, hogy egyéni sorsa és jövője szempontjából nincs jelentősége mindennek. Egy szakmailag hiteles kutatás legfontosabb eredménye nagy valószínűséggel e szomorú tény regisztrálása lenne. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a visszaérkezett kérdőívek alapján nem rajzolódik ki valamiféle véleménymegoszlás, ám mivel valójában a többségnek nincs viszonya az alkotmányhoz, az álkérdőívek álkérdéseire adott válaszoknak nem sok közük lesz a kutatás deklarált céljához.

A kérdőíves véleménykutatás „lelke” a minta és a kérdések megszerkesztése. Ha ezek nem felelnek meg a szakmai standardoknak, akkor az egész kutatás elveszíti mindenféle relevanciáját. A 2011. március elején minden felnőtt magyar állampolgár számára kézbesített kérdőív tizenkét kérdése közül egyetlenegy sincs, amely eleget tenne a kérdőív- és kérdésszerkesztéssel kapcsolatos szakmai minimumoknak. A kérdések mindegyike rendkívül bonyolult, életidegen, a többség számára érthetetlen és értelmezhetetlen, ráadásul olyan általánosságokat tartalmaz, amelyek semmiféle tényleges információtartalommal nem rendelkeznek. Mindemellett a kérdések hemzsegnek az olyan pozitív tartalmú kifejezésektől, amelyek eleve a támogatás irányába mozdítják a válaszokat. Egy közösségi portál egyik szemfüles hozzászólója pedig azt is észrevette, hogy bizonyos kérdéseknél a kormánypártok által támogatott válasz-alternatíva nagyobb betűkkel van szedve, mint a többi válaszlehetőség.

A szakmai minimumkövetelmények sorába tartoznak a kérdések konkrétságára, precizitására, világos megfogalmazására, a válaszalternatívák kiegyensúlyozottságára vonatkozó követelmények. Hétköznapi tapasztalataink alapján is tudjuk, hogy esetenként a legegyszerűbb szavak és kifejezések jelentéstartománya is mennyire különbözhet más-más társadalmi-kulturális milliőben. A kérdőívkészítés legnagyobb kihívása éppen az, hogy olyan egyszerű, egyértelmű kérdéseket és válaszalternatívákat szerkesszünk, amelyeken jó eséllyel nagyjából ugyanazt érti az egyetemi tanár, mint az iskolázatlan juhász. De vajon mire válaszoltak a megkérdezettek, amikor a „gyermeknevelés költségeinek elismeréséről”, a „jövő nemzedékek iránti kötelezettségvállalásról”, „átlátható tulajdonosi szerkezetről” vagy akár „állampolgárok deklarált kötelezettségeiről” faggatták őket?

Az alkotmányról szóló kérdőívben felkínált válaszok rendre kiegyensúlyozatlanok, egy irányba húznak, a válaszadó pontosan tudja, hogy milyen választ várnak el tőle, az alternatívák minden lehetséges módon a kormánypártok által támogatott lehetőség irányába húzzák a válaszokat. Azoknál a kérdéseknél, amelyeknél négy lehetőség közül választhat a megkérdezett, a felkínált válaszok közül rendre kettőben fogalmazódik meg az alkotmány előkészítői által támogatott és csak egyben az általuk nem támogatott alternatíva.

Több mint szépséghiba, súlyos szakmai hiányosság, hogy lefelejtették az útmutatást arra vonatkozóan, hogy hogyan kell kitölteni a kérdőívet, milyen módon jelölje a válaszoló, hogy a felkínált alternatívák közül melyiket választja, mint ahogy arról sem tájékoztatták a megkérdezetteket, hogy egy kérdésre csak egy válasz adható. Ez az útmutatás kézi feldolgozás esetén is elengedhetetlen kelléke a kérdőívnek, hát még, ha optikai leolvasóval rögzítik a válaszokat. Aki próbálkozott már ilyen postai úton végzett megkérdezéssel, az tudja, hogy a pontos útmutatás ellenére is a jelöléseknek – az ikszeléstől a kipipáláson keresztül az aláhúzásig – milyen széles skálájával találkozhatunk, amelyeket a legfejlettebb optikai leolvasó sem képes azonosítani.

„Egy kérdőív külső megjelenése legalább annyira fontos, mint az, hogy mit kérdezünk. Ha egy kérdőívnek rossz az elrendezése, (…) akkor a válaszoló esetleg az egész kérdőívet kihajítja. Az összezsúfolt kérdőívek végzetesek…”, írja Earl Babbie A társadalomtudományi kutatások gyakorlata című, magyarul is olvasható kézikönyvében. Bizonyára nem kevesen voltak, akik kézbe véve az esztétikailag igénytelen, áttekinthetetlen szerkezetű zavaros betűrengeteget, azonmód a szemétkosár felé fordultak.

Kérdéseket vet a kérdőívek feldolgozása is. A nyilvánosságban valahányszor szó esett a kérdőívek feldolgozásáról, a legtöbb orgánumban ugyanazokról a fiatalokról jelent meg egy fénykép, amelyen egy hosszú asztal mellett ülve, „jó hangulatban, mosolyogva bontogatják a borítékokat”. És bár mint megtudtuk, a visszaérkezett kérdőívek feldolgozásának minden lehetséges fázisa digitalizált, vannak azonban e munkának olyan szakaszai, amelyeket képtelenség gépesíteni. A levelek borítékba helyezése, kivétele, a visszaérkezett papírok szétválogatása, rendezése és ellenőrzése csak kézimunkával oldható meg. Ha feltételezzük, hogy mindezen műveletek egyetlen kérdőív esetében összesen két-három percet vesznek igénybe, az azt jelenti, hogy kilencszázezer kérdőív esetén, napi nyolcórás munkaidővel számolva, három héten keresztül naponta több száz vidám fiatalnak és kismamának kell – feltételezhetően nem ingyen – megállás nélkül bontogatni, rendezni és rakosgatni ahhoz, hogy március 28-án, hétfőn Orbán Viktor már a kérdőívek feldolgozásának tapasztalatait is beépíthesse alkotmánymódosító javaslataiba.

S hogy e teljesen értelmetlen és felesleges szemfényvesztés összesen mennyibe került az adófizető állampolgároknak, arról valóságos adatokat nyilvánvalóan soha nem fogunk megtudni.

Az elfogadásra kerülő alkotmány társadalmi legitimitását ezzel a cinikus és dilettáns kérdőíves akcióval hitelesíteni éppen olyan szánalmas törekvés, mint amikor az új alkotmány parlamenti vitájának idején a kormánypárti képviselők azért iszkolnak az éppen hozzászóló társuk háta mögé, hogy leplezni próbálják az üresen kongó terem kínos látványát.

(Megjelent az Élet és Irodalomban)